Ráébredtem, hogy ez a blog nagyon depresszív képet adhat rólam, hiszen általában azért menekülök ide istentelenül nagy insomniámban, hogy teleeresszem világomat mérgezett kátránylufikkal. Amúgy boldogság van és mintha minden nap egy nagy nosztalgiacsokrot dobna az ölembe. Régi zenék, illatok, mondások, történetek kerülnek elő egy fiókból és jól esik, hogy minden magamhoz húzhatok, belefúrhatom az orrom és szagolhatom azt a réginyár illatot, ami a mai napig annyit jelent. Ide tartoznak a kőkorszakban megejtett, mókás zépézések és az a temérdek, mondássá avanzsált beszólás, mint a "meghalt a szabi", vagy amikor Prosecturán voltunk a hangfal mellett és mostanáig őrizgetjük azokat a szörnyű fotókat, sőt, még fel is használtuk őket.. Meg az összes tatabányai/tatai móka, meg az éjjeli száguldozások a SEATtal (amit azóta leváltottak egy Audira) és az autókhoz tartozó egyéb, nem publikus (vajonmiért) élmények. Jó ez így - mármint az, hogy ezek időről-időre felbukkannak és beléjük temetkezhetem. Erőt adnak.. Erőt, akárcsak a jelen napjai.

Olyan a testem és a lelkem, mint egy meg-megújuló energiaforrás, ami bár a legváratlanabb pillanatokban tud lemerülni, ugyanúgy fel is töltődik, mégha nem is számítok rá. Baromi nagy szerencse, hogy mindketten ennyire kitartóak vagyunk. Ő azért, mert a mai napig 150%-ig mellettem áll, én pedig azért, mert a jellememből fakadó megingásokat is képes vagyok elnyelni (mint egy pöcegödör, bzmg) és megvárni, amíg odabent helyrebillen a perpetuum mobile. 

Megjegyzem az érettségi nevezetű akadály első felvonását sikerrel vettem (igaz egy még hátravan).